Biztosan sokan emlékeznek még a Tisztelt Olvasók közül, Anker Alfonz cikksorozatára a hetvenes évekből, melyet ezzel a címmel bocsájtott útjára. Tudatosan választottam ezt a címet az itt következő írásoknak.
Először is köszönetemet szeretném kifejezni vele Anker Alfonz előtt, akit bár személyesen nem ismerhettem meg, mégis írásain keresztül feltétlen rajongója lettem már általános iskolás koromban, ifjú, lelkes, kezdő galambászként. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy Anker nagysága lehetővé tette a számára, hogy olyan egyszerűen, világosan és élvezetesen fogalmazzon, hogy az, minden galambász számára közérthető legyen.
Másodszor, mivel tizenegy évi kihagyás után kezdtem el újra a postagalamb tenyésztést- versenyzést, igazán nagy az aktualitása a számomra, hogy újragondoljam a galambászatot, a galambászatomat. Szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani a Kedves Olvasókkal.
Harmadrészt, azokban az években, mikor nem voltak galambjaim, munkám és érdeklődésem révén többször is lehetőségem nyílott arra, hogy résztvegyek hegyi túrákon. Ezek rendkívül jó alkalmat kínáltak alulról fölfelé és fölülről lefelé végigjárni egy utat. Itt sikerült megtanulnom néhány alapvető szabályt, melyeket az Élet más területein is tudok hasznosítani- így a postagalambászatban is.
Például azt, hogy egy Hegy megmászása nem a csúcson ér véget, hanem itthon, ahonnan útnak indul az ember. Az első lépés a Hegy felé, a kívánság, a szerelem, ami felé vonz. Aztán jön a szervezés, az útépítés Felé, majd a kapun kilépve az indulás első lépései következnek. Sokszor már az odavezető út is viszontagságos, néha vissza kell fordulni a hegy lábától, vagy akár a csúcs alól is. Alázatra, türelemre, kitartásra tanítja ostromlóját. Lassan, lépésről lépésre adja meg magát. Az ösvényen felfelé olykor magányosan, olykor társakkal haladunk. A Hegyen minden lépést nekünk kell megtennünk, önerőből. Szükség lehet egy vezetőre, aki ismeri az utat, és a módszert. És gyakran elkél a segítség, néhány teherhordó, akik megkönnyítik poggyászaink cipelését.
És amikor felér az ember a csúcsra, az a dicsőség, öröm, a megkönnyebbülés, a szabadság felemelő érzése! Ok nélkül sírunk, nevetünk. De! Ha az erődet Vándor rosszul osztod be, és nem gondolsz a visszaútra, könnyen bajba kerülhetsz! Márpedig le kell jönni! A csúcson egy hegymászó sem maradt még, csak aki Életével fizetett a dicsőségért. És még azon szerencsések, akik hazatérnek, még azok közül sem mindenki mászta meg a hegyet IGAZÁN!
Mert aki eltelve az önelégültségtől magáénak akarja kisajátítani a Hegyet, a sikert, az valójában nem ért még vissza a csúcsról. Visszaél a Hegy bizalmával, mert bizony, végső soron a Hegy dönt, kit enged fel s mikor.ha akarja viharba, felhőbe burkolózik, összevonja a szemöldökét, nem engedi megmászni magát! És ha erőszakot teszünk rajta, a csúcson, a diadal hevének múltával feltámad a szél, leszáll az éjszaka, síri a csend és fogcsikorgató a hideg, és a magány jeges fogságba zár.
Az a hegymászó mondhatja, hogy visszatért, aki megtanulja az alázatot és megosztja a Hegyen szerzett örömét, bánatát. Tapasztalatait átadja az utána következőknek, segít másoknak is a feljutásban, mert vannak és lesznek ifjak, követők és a Hegy akkor is ott áll majd, mikor ő már csak az emlékezetben él.és nem mindegy, miként!
Tehát, ALULRÓL FÖLFELÉ = FÖLÜLRŐL LEFELÉ.
Ezután a kalandozás után azzal szeretnék visszatérni a postagalambászathoz, hogy kérem, próbálják meg az analógiát, a párhuzamot felfedezni a történetből. A mi esetünkben a csúcs felfogható a dobogó legfelső fokának, vagy a galamb győzelemhez segítésének, egy állomány kialakításának stb. A hegymászás, az oda való feljutáshoz, célunk megvalósításához, a leereszkedés pedig a tapasztalatok megosztása, a tanítás, a módszerek megismertetése, és végső soron annak a felismerése, hogy a Bajnok, a Győztes: egy közülünk postagalambászok közül, akik mi mind a postagalambért vagyunk. Pontosabban, ahogy Bárdos István fogalmazott egyszer: „A postagalamb és a postagalambászat a Világörökségünk egy része, akit a mi hivatásunk megőrizni, fenntartani az utánunk következő generációk számára.” (Az idézet nem szó szerint való, de remélem a mondanivalóját helyesen ragadtam meg.)
Nyilvánvalóan voltak már postagalambok születésünk előtt is, és még utánunk is lesznek. Egyáltalán nem mindegy a számunkra, hogy a galambászatunkkal eltékozoljuk az Elődök, a Mesterek örökségét, vagy hozzá tudunk tenni legalább egy morzsányit a postagalambászathoz. S hogy mi az a morzsa, amit bármelyikünk hozzáadhat, világos, hogy: Önmagunk. Ez így volt mindig is, minden igazi állomány egyben egyedi is volt, egyszeri és megismételhetetlen, összefonódva tenyésztőjével fogalommá lett az utókor számára.
Ahhoz pedig, hogy hozzá tudjak tenni, két fontos feladatot tűztem ki magam elé: Egyfelől megismerni a postagalambot, másfelől megérteni azoknak a nagy elődöknek a gondolkodását, akiknek a tenyésztői munkájára épül a Világ mai postagalambászata. Hogyan tudták kiállni az idő próbáját Janssenék, Desmet- Matthijsék, Klak, Fabry, Aarden és a többiek .?
Én a „Titkukat” a gondolkodásmódjukban, a Természethez (galamb) való viszonyukban, a galambjaikkal való szeretetteljes kapcsolatukban, a beléjük vetett feltétlen bizalmukban, az egyszerűségükben, a letisztultságukban keresem. Ezt olvasom ki a Janssenékról (és a többi nagyságról) szóló szakirodalomból, és ezt tapasztalhattam meg személyesen Theo Hartogsnál is a hollandiai Brunssumban 1991-92-ben. Ezek az emberek annak ellenére, hogy sem állatorvosok, sem genetikusak nem voltak, mégis tisztában voltak a galambbal, tudtak egészséges madarakat tenyészteni és tartani, valamint tenyésztői munkásságukat állattenyésztő szakemberek elemzik!!
Az egészséges szavunk igen kifejező: EGÉSZ / EGÉSZ-SÉG / EGÉSZSÉG-ES. Utal arra, hogy valaki TELJES. Ereje TELJében van. És mit jelenthet ez a teljesség ? Azt, hogy a Folyamat, amit indítunk, megteszi a teljes kört, azaz a mi konkrét esetünkben: a galambász, a galambot követve, azt megismerve, egyre jobban ellátva győzelemre segíti, ennek hozadékaként megszületik a Bajnok, s ez a Bajnok nem marad meg önelégültségében ( a Hegy csúcsán), hanem társait tudása szerint segíti. Ezzel visszaadja a dicsőséget először is a galambnak, másodsorban a galambászoknak, harmadsorban a környezetének (a nem galambászok táborának). Hiszen a galambok nem a miénk, galambászoké, hanem önmaguké és mindenkié a Világon, mint érték, érdekesség, szépség, egy örökség.
Mert ez a természetes, ezt nevezem a Természetes Útnak, ahogyan a Természetben is minden folyamat, hasonlóan Önmagába visszatérő. (Egyszerű példa az évszakok váltakozása) És mivel a Természetnek mi is a szerves részei vagyunk, ezért hiszem, hogy ami természetes, az jó a környezetünknek, és ami a környezetünknek jó, az jó nekünk is!
Ezekkel a sorokkal szeretném meghívni a Tisztelt Olvasókat egy kalandos utazásra, melyen megpróbáljuk mi is együtt újra űzőbe venni Csodaszarvasunkat, a „Repülő Keresztrejtvényt” – a Postagalambot!
Gödöllő, 2006-09-20
Szili Péter
Galambospeti