Kezdetben, amikor Öregisten megteremtette e Kerek Világot, és benépesítette azt az állatok sokaságával, mindeniknek adott egy nemes feladatot, amit egyedül ők hivatottak elvégezni a Világban, hogy az napról- napra szebbé, gazdagabbá legyen és, hogy a benne élők mindenike szolgálja valamivel a többiek javát. Ez nagyon fontos, mert erősíti az egymásért-valóságukat…
A feladatok szétosztása során a galambok bizony munka nélkül maradtak,www.rmskull.com mert mindenre azt dúúdolták mindenkinek, hogy túúdom, túúúdom, túúúdom… Az állatok mind csak legyintettek sajnálkozva, hogy: háát, ha így tudjátok, csináljátok magatok! És rövid időn belül faképnél hagyták őket, mert azt hitték – tévedésből – hogy a galambok ilyen rátartiak, fennhéjázóak. Pedig ők mindössze a saját hangjukon szólottak…
Nem tudtak ennél fogva semmit sem tisztességesen megtanulni, csúfolták is őket a többi állatok, hogy „hiábavaló népség vagytok.” Így,juliuswatch végül teljesen magukra maradtak és ettől igen elszomorodtak.
Aztán egy nap, amikor már nem bírták tovább ezt a magányosságot, bánatukban összedugták a fejüket. Hosszú töprengés után kisütötték, hogy ők bizony – még ha a Világ végére kell is elrepülniük érte – felkeresik Öregistent! Elé állanak és nekiszegezik a kérdést: Mi értelme van így az életüknek, ha ők nem vehetnek részt a többiek játékában?! De merre keressék? Annyi tudomásuk azért volt, hogy Öregisten teremtette az Egész Világot – omega replica watches benne őket is – És éppen ezért, a halandók, legkönnyebben a Világ kezdeténél és végénél találkozhatnak Vele. Atyácska persze közben is óv mindnyájunkat féltő gondoskodásával: Nap-nap után újjáteremti a Világot.
Sietve, mind egy szálig neki is indultak. Az Út Hozzá igen hosszú és gyötrelmes volt, sokan közülük végkimerülésben el is pusztultak. Túl kellett repülni az Óperencián, az Üveghegyeken is túl és még azon is túl, ahol a kurtafarkú kismalac túr, és még a Világ végénél is messzebbre, éppen egy galamblépésnyivel és még egy szárnycsapásnyival.
Azok közülük, akik szilárd akarattal kitartottak a hosszú távon, fáradtan, meggyötörten megérkeztek. Atyácska – aki a Világrend feletti őrposztját el nem hagyja soha, közeledtükre – a látványtól elszoruló szívvel – most mégis rögvest az elcsigázott sereg elé sietett. A galambok pedig a replicas vacheron constantin színe elé járultak, és fájó szívvel előadták bánatukat: hogy amiért az Úr pont ilyen hanggal áldotta meg őket – mostanára teljesen magukra maradtak! Emiatt még fészket rakni is éppen csak hányavetien tudtak megtanulni, mert a fészeképítő mester a szövőmadár is elunta a sok túúdom, túúdomot…
Öregisten, aki igen jóságos és igazságos alapjában- és nem tartotta sohasem tévedhetetlennek magát – elpirult, mert belátta, hogy milyen nehézséget okozott. Rögtön azon kezdett gondolkodni, hogyan igazíthatná ezt a sajnálatos esetet a helyére. Hogyan adhatna elégtételt a galamboknak, akik máskülönben minden teremtménye közül a legközelebb állottak Szívéhez. Mégpediglen azért, mert a Világ teremtésének közepette, beléfeledkezvén annak lenyűgöző szépségébe, erősen meghatódott azon, hogy Szívéből ily szépség árad! S amikor így, gyöngéd szerelemmel a Lelkére gondolt, hirtelen egy galamb pár röppent fel Szívéből a Magos Ég felé…
Most amikor végignézett az elébe gyűlt elcsigázott, tollas seregleten, ez ismét eszébe jutott. Újra elérzékenyült és így szólott a galambok követségéhez: Igazatok van gyermekeim, hibáztam valóban, hogy ily csúfosan megfeledkeztem Rólatok! Hááát, akkor most Reátok bízom azt a replicas breguet feladatot, amit mindezidáig még senkinek sem mertem átadni! Mától fogva követekké nevezlek ki Benneteket, és akkor Ti fogjátok majdan a többi élőlény- társatok számára megvinni tőlem az üzeneteket, Ég és Föld között!
A galambok igen megörültek és büszkék is voltak a kapott feladatukra, csak azt nem tudták még, hogy akkor, hogy a csudába fogjanak hozzá a megvalósításához? Öregisten a fejét vakarta és így szólott: Hát éppen ebben áll a példátlan nehézsége a küldetéseteknek! Tudniillik ahhoz, hogy igazi Hírhozó Követekké legyetek, vállalnotok kell, hogy átrepültök a Felejtés Folyama felett, el, egészen a messzi Földre!
Amikorra átértek a Folyón és eléritek a túlparton a Földet, mindazok közületek, akik elfeledik eredendő uticéljukat, szárnyatlan tollatlan emberekké lesznek, akik emlékezetéből szinte minden kiesik, amit Rólunk, az innenső Világról és annak Aranyos Szegletéről tudtak. Nem marad más a Szívük mélyén, mint egy halovány emlék, rejtve – feledve. Ezért olyan fontos a feledésben élők számára híreket, üzeneteket kapniuk tőlem, hogy életük ne vesszen csúfságra kárba.
Meg kell keresnetek szerte – szét, ember – forma társaitokat és velük együtt hazatérnetek hozzám! Egymás nélkül nem boldogulhattok, mert a visszaút „térképének” egy részletét az Ő lelkük mélye őrzi… Külön – külön mit sem értek, de együtt képesek vagytok fellelni az átjárót, a két világ határát elválasztó Felejtés Folyamon. Aki megtalálja a hazavezető utat ember – párjával, az attól kezdve Követté lesz a Világok között, az emberek és a többi érző lény javára! Mindazoknak az örömére, akik még a nyomasztó keresésben, kétségben, félelemben, irigységben, magukra hagyatva, távol tőlünk sínylődnek.
Mert minden lénynek van embertársa – gazdája és ők is mind – mind keresik egymást és az átjárót, a Folyamon túl, ahol kikerülvén az Éberség Világából, folytonos sóvárgásban, tévedések közepette élnek. Túl a vizen, Ármány lecsap mindazokra, akik feledésbe estek. Csak azon kevesek szabadulhatnak a fogságából, akik felismerik együvétartozásukat, és együtt összeadva erejüket megtalálják a szabadulás útját: újra Eggyé, Egésszé teljesülnek.
A galambok először igen megriadtak a feladat nagyságától, meg hallottak is valami kósza rémtörténeteket a Szeglet határán folyó Felejtés Folyamról, és az azon túl elterülő rémséges Fordított Világról. Azonban mindezidáig azt képzelték, hogy az ilyesféle történeteket csak a galambszülők mesélik galambgyerekeiknek azért, hogy ne távolodjanak el túlzottan a fészektől…
De aztán felülkerekedett az akarat és a bizalom bennük, hiszen így Igazi értelmet nyerhet ezentúl, az életük, segíthetik a többi lényt és résztvehetnek majd a közös örömben, az Életben. Ezért úgy döntöttek, hogy vállalják a kockázatos feladatot.
Mielőtt azonban útnak indultak volna, megkérdezték még Atyácskától, hogy miről ismerhetik fel majdan az emberek világában azokat a társaikat, akik közülük emberré változtak?
Atyácska így felelt: Azokat az embereket először is a gyermekek között kell keressétek. Amíg az ember gyermek, még emlékezik galamb létére, hiszen szívük valójában megegyezik a Tietekével. Ezek a gyermekek szeretik a szépet, a szabadságot, sokat kószálnak a természetben, és valami furcsa vonzódás folytán bámulják az eget, a felhőket, a háztetőket, a templomtornyokat, minden repülő madárra figyelnek, fákra másznak, keresnek, kutatnak ők is, mert Lelkük mélyén érzik még a feladatukat, hallják a hangtalan hívást, – a Csodaszarvas csalogatását. Amikor egymással szembe kerültök egy ilyen emberrel a Szívetek dobbanása túlharsog majd mindent – innen ismeritek meg egymást.
– És hogyan tudjuk együtt megtalálni az utat Hazafelé Hozzád, Atyánk? – kérdezték a galambok.
Hát ez a másik nehézség, amivel szembe kell nézzetek majd! Az lesz a feladatotok, hogy az embergyermeket csalogassátok, csalogassátok magatok után, amíg fel nem nő, vigyázzátok, s ők is vigyáznak majd rátok! Csak azon kevesek érhetnek haza, akik kéz a kézben együtt lépve-repülve teszik meg az utat. Akik elengedik egymást önös céljaikért, azok elvesznek.
Minden lépést és szárnycsapást egyedül kell megtennetek Hazafelé, egyedül, de nem magányosan, segítőket találtok mindenütt, ahol megszorultok, mert én, bár szememet mindig rajtatok tartom, és az utat egyengetem előttetek, felétek nem léphetek! Ahhoz, hogy a Világ Rendjét megőrizzem, posztomat el nem hagyhatom.
Akik mindvégig kitartanak egymás mellett, céljuk mellett, és először a másikat részesítik előnyben a felmerülő nehézségek során, (hiszen a társuk az ő másik felük valójában és ők csakis együtt Egészek) azok, egyedül ők kerülhetik el az útvesztőket.
A túlsó, fordított világban, ahol Ármány portyázik, a kétség, a közöny, a hitetlenség és az önhittség, a jó és a rossz, a féltékenység, a harag: a tévedések szakadékai között fog vezetni az utatok! S nektek mindvégig kéz a kézben egymást semmi körülmények között el nem hagyva, van egyedül lehetőségetek a szűk átjárót megtalálnotok.
És ne ijedjetek meg, mert mikor meglelitek, azt fogjátok mondani: Hihetetlen, ez nem is átjáró, ezen lehetetlen az átjutás!! A kapuban vicsorgó rémisztő szörny el ne tántorítson Benneteket! És akkor mégis menjetek neki, tovább, tovább, mert akkor, ha azt az egy lépést még megteszitek, feltétel nélkül, Hazafelé, akkor megtörik a feledés varázsa, a rémséges kapuőr elillan és abban a pillanatban kiszabadultok Ármány útvesztőiből!
És akkor, ott, azon a jeltelen helyen, és időtlen időben, én várlak majd Benneteket! Ott, végre újra összeölelkezhetünk! Kétség és félelem nem gyötri többé testetek, Lelketek! Ti pedig, ezáltal, elnyeritek mesterségeteket: Igazi Követekké váltok. Attól kezdve vezethetitek társaitokat a szűk átjáró felé, hogy a feledés varázsa végre megtörjön a Földön, az ember – világban és Mindannyian együtt örülhessünk újra a Világ Aranyos Szegletén, ahol még ma is éppen ugyanúgy van minden, mint egykoron: minden romlatlan. Ahol gyermekeim Ti, és a lények sokasága mind születtetek a Lelkemből, s hová hazatérni mind kívánkoztok.
És még egy kérdés Atyánk, mielőtt útnak indulunk! Mi lesz azokkal, kik a keskeny utat, s a szűk átjárót elvétik?
Hát, azok bizony bent rekednek valamely szakadékban. Álomba részegülten Ármányt szolgálják. Ráadásul önszántukból teszik mindezt, tudatlanságból, a feledés miatt. Mi itt mind, időtlen idők óta várjuk ébredésüket! Azt képzelik, természetes és megváltoztathatatlan az, hogy életüket a kétség és a félelem uralja. Így, még a szívük legmélyén élő, folyton az Igazra emlékező Magocskát is tévedéseik végtelen fátylával burkolják. Becsapják magukat és társaikat, kétes, romlandó csillogásokért. Életüket pedig meddő harcra, vagy önsajnálatra tékozolják.
Meghallgatván Atyácska útbaigazítását, a galambok köszönettel, hangos túúdom-túúdom turbékolással útnak indultak beteljesíteni nemes küldetésüket.
Így vívták ki galambjaink saját erejükből, őszinteségük, akaratuk, bátorságuk és kitartásuk révén „tudományukat” – hírhozó képességüket! Így lettek ők az Örökké Valóság hírmondói.
Galambospeti, 2006-09-13 Szili Péter , Gödöllő